Soha ne add fel! Ducza Robi I.
Ducza Róbert neve sokatok számára ismerősen cseng, hiszen beszámoltam már korábban közös együttműködésünk fázisairól. Most azonban egy összefoglaló, teljes képet szeretnék nyújtani nektek kapcsolatunk alapjairól.
Robi egy igazán különleges egyéniség. Az ő felbukkanása az életemben nem csupán egy igazán értékes emberi kapcsolatot hozott, hanem személyében megérkezett életem legnagyobb szakmai kihívása is az orvosi tetoválások területén.
Robi arca és két kézfeje súlyosan megégett, mikor másfél éves korában tűz ütött ki családja otthonában egy felrobbant olajkályha miatt. A tűzből való megmenekülését édesanyjának köszönheti, aki gondolkodás nélkül cselekedett, hogy megmentse kisfiát. Ő azonban olyan súlyos állapotba került, hogy néhány hónappal később belehalt sérüléseibe. Robi édesapja is megsérült a balesetben, aki a tragédia után édesanyjával együtt nevelte kisfiát.
Kamasz fiúként, 15 évesen kezdte igazán érezni, mit is jelent számára az arcán lévő igen súlyos égési sérülések nyomaival élnie. Ekkor kezdett el intenzíven olyan megoldások után kutatni, melyektől azt várta, esztétikailag javítanak majd arca állapotán.
Így elkezdődött az egy évtizeden át tartó plasztikai műtétek sorozata. Mi, akik sosem éltünk át hasonlót elképzelni sem tudjuk, micsoda fájdalommal járnak ezek a műtétek. Fontos tudnunk, hogy az arc egy rendkívül érzékeny terület, hiszen itt rengeteg apró mimikai izom található, a sok érző idegnek köszönhetően a fájdalomérzet is intenzívebb ezen a területen. Ugyanakkor a bőr minősége is sokkal finomabb, mint testünk más területein.
Mindezekből kifolyólag az arcon végzett plasztikai beavatkozások igen kényesek és megterhelőek nem csupán fizikailag, hanem érzelmileg is.
Ráadásul mindeközben a 21 éves fiú bal hallóidegén jóindulatú daganatot diagnosztizáltak, melynek szintén fájdalmas műtét lett az eredménye. Itt azonban még mindig nem volt vége Robi megpróbáltatásainak, mivel a műtét következményeképp arcának bal fele teljesen lebénult.
Robi saját bevallása szerint ez a daganat és annak következményei nagyobb traumaként élnek benne, mint maga az égési sérülés. A daganat okozta megpróbáltatások erősen próbára tették – és teszik a mai napig is – Robi fájdalomtűrő képességét. Sokáig szinte elviselhetetlen fájdalommal kellett élnie.
Nemrégiben azonban a mellkasán lévő bőr alá beültettek egy speciális készüléket, amely folyamatos fájdalmait 50%-al csökkenti. A berendezésnek köszönhetően Robi jelentősen csökkenthette a fájdalomcsillapítók mennyiségét. A fájdalom ugyan nem szűnt meg, de már viselhető a hétköznapokban és ez számára előrelépést jelent.
26 éves korára több mint 50 plasztikai műtéten esett át, köztük egy bőr-transzplantációs beavatkozás-sorozaton, melynek során az alkarjából vett bőrt ültették át a két orcájára.
Mivel az alkaron lévő bőr minősége és színe különbözik az arc bőrétől, ezért az új bőr máig elüt Robi eredeti arcbőrétől.
Ennek a különbségnek az esztétikai enyhítése okán fordult hozzám Robi, mert több kifejezetten plasztikai műtétet már nem akar, legfeljebb olyan kisebb beavatkozásokat, melyek esztétikailag javítanak arcán.
Robi 26 évesen belefáradt a műtétek sorába. Rájött, hogy a beavatkozások és azok következményei annyi energiáját emésztik fel, hogy a legfontosabb dologra nem marad ereje: a saját életére.
Akkor döntötte el, hogy inkább elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Hatalmas lépés egy ember életében, mikor úgy dönt, hogy feladja a küzdelmet, amely már szélmalomharccá dagadt, aztán belenéz a tükörbe és azt mondja: „Ez vagyok én! Ennyi.”
Ugyanakkor ez nem is ennyire egyszerű. Ez nem megy egyik napról a másikra. A döntéssel indul, és onnan kezdődik el egy folyamat, melynek során egyre könnyebb és egyre jobb érzés tükörbe nézni.
Nem csupán Robinak. Mindannyiunknak. S még csak égési sérülés sem kell hozzá. Belső harcainkat mindannyian megvívjuk, csak más élethelyzetek késztetnek rá.
Legtöbbünknek sokkal kevesebb is elég ahhoz, hogy ne fogadjuk el önmagunkat, mint ami Robinak kijutott.
Ő, a döntés után elkezdte felépíteni a saját életét, mert akkor már arra szánta az erejét. Saját bevallása szerint most, 40 éves korára érzi azt, hogy stabilizálódott az élete. Mondhatjuk, hogy túlélte önmagát és ezért Robi egy igazi hős a szememben.
Saját bevallása szerint azonban csak egy dolgot tesz: „Próbálom túlélni, ami jön.”
Tudjátok, miről ismerszik meg az igazi hős? Arról, hogy egyszerűen csak túléli azt, „ami jön”. Azután megerősödve megy tovább és teszi a dolgát, éli az életét.
Te hogyan csinálod mindezeket? Megfigyelted már? Ha nem, akkor kezdd el még ma!
Itt nem világmegváltó dolgokról van szó, csak amolyan hétköznapiakról, amiket hoz az élet. Te milyen élethelyzeteket élsz túl és oldasz meg vagy tolod át rajta magad óriási erőfeszítéssel nap, mint nap a munkádban, a gyereknevelésben, az emberi kapcsolataidban?
Mert ott vagyunk mi is hősként a mindennapjainkban s észre sem vesszük, ahogy Robi sem. Lássuk meg önmagunkat ebből a nézőpontból is!
A folytatással hamarosan jelentkezünk, mert a történetnek még koránt sincs vége. Kövess minket a Facebookon is!
